Szeretet, gyűlölet vagy részvétlenség, jó vagy rossz házasság, féltés, féltékenység, hűtlen szerető, rab vagy rabtartó, főnök vagy beosztott, hatalmi elit vagy elnyomorított nép: rövidke földi életünkbe nem férnek bele a véletlenek.

E találkozások Teremtő Terv szerinti lényege, hogy képesek vagyunk-e egy-egy ilyen nem tudatosuló szövetségben Emberként, méltó erkölcsi tartással reagálni, azaz; jelen van-e bennünk a szeretet. Amennyiben nem, akkor szerepcsere következik, s ez így történik immár hosszú ezer évek óta.

Az egyes emberek közötti ilyen jellegű kapcsolódásokat – az egy életre szóló örömteli szövetségtől az egymás mellett történő észrevétlen elhaladásig – minden esetben „karmikus kapcsolatoknak", azaz: számunkra megoldandó lelki-érzelmi feladatoknak tekinthetjük, melyek közül a legerőteljesebb kapcsolódást kétségtelenül a nagymérvű szeretet és a mértéket nem ismerő gyűlölet jelenti.

Emeljünk ki a tömkelegből egy régmúltból eredeztetett, több életre szóló kapcsolódást, amely talán mégsem hétköznapi eredménnyel párosult:

CSILLAGSZEMŰEK

A csillagszemű leány az édesapját korán elveszítette, édesanyja természete már nem igazán segítette őt lélekben, s a testvérei, rokonsága és baráti köre életszemléletei is távolodni kezdtek tőle. Munkát vállalt hát egy pici üzletben, s miközben akkor volt igazán boldog, ha egymagára maradhatott, munkája az esténkénti csendes takarítgatással ért véget.
Történt egy téli estén, amint éppen takarítgatott, hogy a kis üzletbe valaki becsengetett. Soha még nem fordult vele elő, hogy valakivel feleslegesen szóba állott volna, vagy hogy idegennek ajtót nyított volna, ezúttal azonban, miután kinézett, szótlanul beengedte az ajtóban toporgó, általa sohasem látott torzonborz alakot, s megpróbálta meggyorsítani a munkáját. Ennek az alaknak ugyanis csillagszeme volt.

A férfi nem fogadta el a felkínált ülőhelyet, szótlanul megvárta, amíg a leány befejezi munkáját s átöltözik, s alig tíz perc múltán, az üzletből már kézenfogva léptek ki.

Fél órát sétálhattak – egyfolytában csodálva egymás szemét –, s csak ezt követően kezdett oldódni a nyelvük. Kiderült, hogy a férfi igen messziről érkezett, s még ebben az órában indul is a hazájába, azt pedig, hogy a kis üzletbe miért csengetett be, ő maga sem tudta megmondani… Rövidesen kézfogással búcsúztak egymástól, ők, mint ketten egy pár, s a férfi utolsó szavai ezek voltak: „Még találkozunk"!..

Egy szép tavaszi napon a leány váratlanul azt érezte, hogy utaznia kell. Valahová, messzire… E gondolat csak nem hagyta nyugodni, s néhány nap múlva egy utazási irodában találta magát. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi a szándéka, tétova léptekkel a Föld térképe elé lépett, s egy távoli pontra mutatva közölte, hogy oda szeretne utazni. Összenéztek az ügyintézők – hiszen annyi szép hely van a világon – ! Ilyen furcsa igénnyel ők még nem találkoztak, sajnos nem is lehetnek a segítségére. Ám ha megoldható lenne is – némi kényelmetlen átszállással –, az útiköltség néhányszor százezer Ft-ba kerülne.

Túl volt tárgyalva a téma, hiszen a leánynak pénze nem volt, szótlanul kilépett hát az utazási irodából és hazafelé vette az irányt.

Odahaza egy hivatalos levél várta, miszerint az édesapja a halála előtt tetemesebb pénzösszeget helyezett letétbe a nevére, amely eddig zárolva volt. Kérik, fáradjon be az OTP-be a tennivalók megbeszélése végett. „Legyen meg a Sors akarata”! – mondotta a leány, s gondolkodás nélkül elsietett az OTP-be, onnan pedig még aznap, az utazási irodába…

Messzi, Észak felé tartott a repülőgép, s amikor leszálltak, a leány ott állt egy idegen világ idegen városának utcáján – egyedül. Ideje viszont bőven volt, sétálgatni kezdett hát, mígnem a gyér forgalomból kivált egy torzonborz alak, s eléje állva ezeket mondta: „Tudtam, hogy még találkozunk”! Ennek az alaknak ugyanis csillagszeme volt.

A csillagszemű leány és a csillagszemű férfi végre elkezdtek beszélgetni. Arra hamar rájöttek, hogy a legjobban szavak nélkül értik meg egymást. Elhatározták, hogy méltóképpen fogják megünnepelni egymásra találásukat.
Mivel az adott városban egyikük sem volt ismerős, visszasétáltak hát a repülőtérre, hogy a jelenleginél egzotikusabb programot keressenek. A Sors útjai kifürkészhetetlenek: éppen amikor odaértek, bemondta a hangosbemondó, hogy a közelgő zord időjárásra való tekintettel, két teljes hétig sehová nem indul repülőgép. Összenéztek, hisz ez alatt lejár a leány mandátuma. Nyomatékosabb érdeklődésükre kiderült, hogy már csupán egyetlen teherszállító repülőgép indul egy igen távoli területre – élelemmel. Gondolkodás nélkül, mindkettőjük vágyakozva kívánkozni kezdett erre a repülőútra, s nemsokára végeláthatatlan fenyveserdőket pillantottak meg maguk alatt…

A pilóta olykor tömören megszólalva közölte az alattuk elterülő hegyek és völgyek nevét, mire ők ketten, egyre gyakrabban összenéztek: számukra ugyanis ezek az elnevezések egyre ismerősebbnek kezdtek tűnni. Nyúlfarknyi idő múlva pedig, szemüket az ablakra tapasztva, kacagva és könnyezve, egymással versengve, ők kiáltották a meglepett pilótának, hogy melyik folyó és milyen település következik….

Szép idő volt, amikor leszállt a gép. Ámde a pilóta és a helybéliek csak a fejüket csóválták, amint ők ketten ugyanabba az irányba mutatva, egymás kezét fogva odahagyták a biztonságot, s beléptek az irdatlan kiterjedésű, fél méter magas hóval borított ősfenyvesbe.

Még az időjárás is kedvezett nekik, amikor a csillagszemű magyar leány és a torzonborz idegen férfi, egymás kezét fogva, gázoltak előre az ősfenyves fél méter vastag havában, ahol is – igen távol a világ zajaitól – minden egyebet lehetett látni, csupán emberi lábnyomokat nem. De addigra már tudták egymásról, hogy a férfi gyakorta meglátogatott álmaiban egy fenyőerdőben álló, maga készítette házikót, hogy tovább faragja annak gerendáit, a leány pedig egy olyan erdei faházról szokott álmodni odahaza, melynek emeleti tornácáról csodálhatta a fenyőfák közül kibukkanó Napot.

Egyre türelmetlenebbül taposták a havat, hiszen egyre ismerősebbnek tűnt a hely, amikor a férfi szótlanul térdre rogyott a fák között, a leány pedig, a kezeit imára kulcsolva felsikoltott: Előttük a vén fák között, ott állott egy faragott tornácos erdei házikó! Versengve futottak feléje, hogy az elhagyatott erdei lak bejárata előtt, egymást átölelve, szótlanul ismét levegőhöz jussanak. A leány már biztos volt abban, hogy ezt a házat szokta látni álmaiban.
A férfi kezei eközben egyre a gerendázatot tapogatták, hiszen emlékezett rá, mintha valamelyikbe belevésett volna valami nagyon fontosat,… s egy pillanatra bénult szótlansággal meredt a mozdulata során láthatóvá vált feliratra, s hagyta, hogy ismét eleredjenek a könnyei.
A gerenda eresztéke alatt egy évszám vált láthatóvá: 1890! A leány is odaért, hogy lelkendezését szótlansággal váltsa fel, s letérdepelve, zokogva könnyezett a két földi zarándok, a két nagy gyerek.

Szerteszét szakadt a fátyol, amely eleddig elhatárolta előlük a múltat, s immár a legtisztábban emlékeztek a hajdani szomszédaikra, gyermekeikre és rokonságukra: hiszen alig száz esztendeje, házastársakként, ebben a házikóban éltek boldog családi életet.

Zokogott a hajdani férj és feleség, megelevenedett a múlt, ámde közeledett az este is. Szerencsére jól megépítette hajdani házát a férfi, s habár a bútorzat már használhatatlanná vált, s a helyiségekben ki-be járt a levegő, mégiscsak sikerült olyan zugot létrehozniuk, ahol egy halom rőzse segítségével még az átázott ruhadarabjaikat is megszáríthatták.

Alig várták a reggelt, s amint az idejük engedte, nekivágtak az erdőnek, hogy felkeressék hajdani szomszédaik leszármazottait. Nem mindegyik ház volt lakott, amire rátaláltak, annyit azonban sikerült megtudniuk, hogy az a bizonyos tornácos erdei házikó már legalább nyolcvan éve lakatlan…

Immár ismét idehaza végzi dolgát a leány, amikor a távoli Északról levelet hoz a posta. S a levélben ez áll: „A hajdani, együtt töltött boldog életünkre való hivatkozással, ezennel ismételten megkérem a kezedet”!

Hosszasan és nehezen született meg a válasz, merthogy az elmúlt időszakban nem ez volt az első, ilyen tartalmú levél. Értelem, érzelmek, felmerült emlékek és a szív viaskodtak sokáig egymással, mire végre halványan fogni kezdett a magyar leány golyóstolla. A válaszában pedig ez állt: „Drága párom, örökös zarándoktársam a Földön! Egy hosszú, boldog, eltöltött életre hivatkozol, pedig pontosan tudod, hogy számunkra, csillagszeműek számára, nem létezik elválás. Szeretett Társam! Engem bizonnyal nem véletlenül sodort más világtájra a Végzet, s bizonnyal feladatom van itt. Szép volt, jó volt a Veled kettesben eltöltött előző életem, s hála a Teremtő Istennek, ma már a Veled eltöltött előző életem minden mozzanatára pontosan emlékezem is. De az Isteni Gondviselés rendelése, hogy mindkettőnk olyan feladatokat vállaljon fel, amelyet eddig elkerültünk.
Nem válok el Tőled, s Te sem válsz el tőlem, hiszen mi összetartozunk. Az elkövetkezendő találkozásunkig azonban légy türelemmel! Elhatározásom ne érintsen szomorúan, s ne feledd, hogy amennyiben annak rendje és módja szerint megnősülnél is: én csupán, erre az életre, kölcsönadtalak”!

(A fent leírt eset 1990. és 1994. között, egy magyar leánnyal, megtörtént. Két teljes évig ostromolta előző életbeli társa a magyar leányt, s egyetlen szál égő gyertya melletti, hosszas esti beszélgetés eredményeképpen, e sorok írója közreműködésével született a döntés: nem lenne szerencsés, ha e lányt a vágyakozások ereje elszakítaná hazájától, s jelenlegi feladataitól. A leány választott, s választása helyességét értékelve; ma boldog családi élet részese, éjjel-nappal vele tartózkodik a Krisztushiearchia, s kisgyermekére az őrangyallal egyetértésben, Vénusz angyala felügyel.)

Fenti részlet az Anonymus - 2000 című összefoglalóban található, letölthető.