A SZERETETRŐL

Egy kedves könyv írja a következőket:

„Miért tobzódik és miért olyan bőkezű a nyár? Mert gondoskodnia kell az elkövetkezendő őszről, télről és tavaszról."

Akárki akárhogyan is próbálná értelmezni ezeket a sorokat, rá kell jönnie, hogy ezek rólunk, felnőttekről szólnak. Hiszen mi dolga lehetne az emberiség mindenkori, ereje teljében lévő korosztályának fajunk, kultúránk és az értelem továbbvitele szempontjából, mint az, hogy gondoskodjék a még rászoruló gyermekkorról és a már rászoruló öregségről? S ehelyett mit csinálunk?

Kapar, gyűjt, harácsol mindenki, „jó példát" mutatva a gyerekeknek, s elvárva, hogy ebben még az öregszülők is segítsenek neki, öncélúan szaladgál, üzletel, dolgozik valamennyi felnőtt, rohanva a jól megérdemelt nyugdíj és halál felé.

Baj van a szeretet vektoraival: fordítva véstük bele őket a szívünkbe. „Nem, te nem vagy bűnös. Nevelőd jellemtelen kornak volt gyermeke. Gyöngéd szíved hajlott a kény előtt, S megvetette a szellemtél hidege" – mentene fel bennünket Vörösmarty Mihály, de nincs mentség! Meglehet, az előző néhány generációtól rossz indíttatást kaptunk, de felnőtt korba érve ideje lenne a saját érzéseinkre hallgatnunk. Ez pedig – sajnos – nem a megszokott, beidegzett, józan ész, hanem a saját belső megérzésünk kellene hogy legyen! Mert az ember dolga, hogy szolgáljon itt a földön, s nem is akárhogyan. Életünk ennek szellemében a következőképpen kellene hogy kiteljesedjék: szolgálja ki-ki nagy-nagy tisztelettel és szeretetteljes alázattal az Életet, azaz a növény- és állatvilágot és egyetlen bolygónkat, önzetlen szeretettel az emberiséget, tisztességgel, becsülettel és szeretettel a családját, s csak ezek után mondhatná ki – önmagára mutatva –, hogy: ÉN!

S mégis, éppen ellenkezőleg, ehelyett mi a módi? Először mondja ki mindegyikünk nagy határozottsággal, hogy: Én, utána jöhet a családunk, ha marad még valami, akkor az a többi emberé, a természet pedig csak egyszerűen „van", vagy éppenséggel le „van" sajnálva, mégpedig ezen helytelen szemlélet miatt azért, mert a természetnek az a dolga, hogy bennünket szolgáljon.

A ma embere – kevés kivétellel – eljutott odáig, hogy a foteljából a tv-n keresztül úgy tekint a természetre, mint valami kuriózumra. S legtöbbször meg sem fogalmazódik benne, hogy ő ugyanennek a természetnek szerves, tevékeny, nagyon is függő, s talán nem is olyan fontos, ugyanakkor ma már feltétlenül felelősségteljes része. Mert Föld-anyánknak bizonyosan van olyan hatalma, hogy alkalomadtán úgy lerázza hátáról a rebellis és öntelt emberiséget, mintha nem lennénk egyebek a szőnyegen szemtelenkedő porszemnél.

Szőke Lajos 1996-ban megjelent hasonló cikke nyomán